A sok felbőszült ember között elveszni is lehet, ha magával húz, ránt, de kint maradva sokkal több az erő, ahol a vezetett út győz, mert mindig győz.
Hinni egy útban, egy tettben akkor lehet, amikor a szív rendben veri az ütemet, a szeretet harangját hallatva bent és kint, ahogy a természet is ezt teszi.
Szüntelenül veri, adja az ütemet, a jóra termő ütemet, amit hallani a lélek szemével lehet, hiszen a nagy változás küszöbén – ami már nem is küszöb, hiszen időközben beléptek e nagy terror házba az emberek – megszületni készül valami jó, az eredendő is kiigazító.
Hogyan lehet farkasszemet nézni mindazzal, ami most van és körbeölel, és fojtogatóan ölel? azaz csak ölelést színlel, közben fojtogat és mérgez, mérgesít.
Voltak korok, amikor ellenálltak emberek egymásnak, saját vérükkel szemben mentek, kitagadtak, kirekesztettek, hogy a nagy egész szétessen. Látta-e már valaki azt a nagy sötét felleget, ami által emberek egybe vannak tolva, gyűjtve, hogy maguk véreztessék ki magjukat?
Látta-e már valaki azt a nagy falat, ami folyamatosan épül az egyre szorosabban összezsugorodó embertömegre, kik egymást tapossák, sárral dobálják, megvetik és észre sem veszik, hogy lábukra közben kötél, lánc csavarodik?
Vannak gyarmatok, ahol már föld sem kell, nem szükséges, elég e lélek tiszta rétje, mit birtokba vesznek és csavarják mint vatta cukrot az emberi értéket, a kárhozat magas, szöges fogasára, melyben boldogan lépdelnek, hiszen hisznek valakiben és ez a kulcs, valakibe és nem maguk erejébe, akaratába és jövőképébe.
Persze ők hoznak döntést, akiket követnek, akikért küzdenek.
Nem volt ez így és nem is kell így lenni, mert ez nem természetes, ez erőszak a javából. A jónak nem kell küzdeni, a jó láttatja magát és csendre int. Szól úgy, hogy mindenki jónak érzi és kitart mellette, mert azonos képet látnak, együtt egy hosszú jövőt, ahol nemzedékek együtt alkotnak és tesznek hittel, igazul.
Nem lehet e sötét, kábító felleg alatt jót tenni, itt ígéret sincsen, csak becsapás és ostoba vég mindazoknak, kik önszántukból mennek harcba, egy olyanba, amit nem tudtak, nem mondtak, csak csábítottak.
Ki lehet törni közös imával egy ősi napot idézve meg, mely szeretet hangján hívja elő az ősöket, a nagy királyokat és szent, élő táltosokat, hogy a bajfát hallva tudják, elfogadott a segítség, mert felismert a baj.
Nagy baj ez, igazán nagy baj. Egy fa, most szól hagosan, de emberek, ti mindannyian kellettek, hogy megérkezzen az erő, mi ott lakozik bennetek.
Imádkozzatok, ahogy régen tették és ne féljetek, tegyétek a nagyobb jó kezébe a sors kerekét azáltal, hogy mertek élni és elfogadjátok a természet élő, igaz rendjét.